2018. 12. 01. SZOMBAT
Ez, a viszonylag kevesek által ismert és számon tartott kisvárosi múzeum igazi unikum a
hasonló intézményeink sorában. Az 1945-tel beköszöntött új világ ezt az egyetlen köznemesi
kúriát kímélte meg a sok ezer hasonlónak sorsától, s lett az ország egyetlen, eredeti
állapotában megmaradt, régi gyűjteményét hiánytalanul megőrző bemutatóhely, 1967-től pedig a nevüket viselő múzeum.
Ennek az építészetileg nem túl jelentős háznak különös varázsa van. Itt teljes és valóságos képét kaphatjuk annak az életformának, amely végérvényesen múlttá vált, és felsejlenek a
benne élt alakok is. „Állt itt az élet, mint egy hóember az udvar sarkában. A bolthajtás alatt
meleg volt a földszintes kúria. A vasalt ablakok halkan, nyugodtan néztek a tájra. Az óra
zengve vert, mint egy éneklő rokon, akinek a hangja itt maradt. A cselédek hosszú életűek és
gyermekkoruk óta szolgálnak. Minden virágnak, fának, útnak, lónak, kutyának tudják itt a
nevét, mert ők is a családhoz tartoznak. A varjak is régi ösmerősök… A kísértetek nyugodtan
visszalátogatnak a temetőből. Helyén találja mindegyik a pipáját… Öreg lakója egy láncszem
volt ama régi magyar urak generációjából, akik a maguk mulattatására megtanultak könyvből
franciául vagy angolul a hosszú teleken. Horatiust és Berzsenyit fejből tudták.” – írta Krúdy
egy látogatása után.
A gyűjtemény alapjait a szétágazó Blaskovich-família I. Blaskovich Gyula nevű tagja hozta
létre. A kiterjedt birtokain eredményesen gazdálkodó köznemes hol pénzzel, hol
földadománnyal váltotta magához a családban őrzött műtárgyakat. Számos festményt és műtárgyat vásárolt meg az 1848-ban elhunyt egri érsek, Pyrker János hagyatékából, ezek alakították ki azt a miliőt, amely ma is fogad bennünket. A 20. sz. elején épült udvarházba 1912-ben költözött be a két múzeum-alapító unoka: János és György.
Az általuk kialakított, és halálukig használt belső terek művelt, a szépet és értéket igénylő és
megbecsülő, kellő társadalmi respekttel bíró, anyagi forrásaikat megfontolva használó polgári
létről tanúskodnak.
Blaskovich György (1878-1960) jogot végzett, praktikusan gondolkodó elme volt, míg a képzett mezőgazdász Jánost (1883-1967) inkább a szellemi alkotómunka vonzotta. Eltérő egyéniségek, a testvéri szereteten kívül mégis összekapcsolta őket a családi hagyományok őrzése, azonos értékítéletük a világról, érdeklődésük a közeli és távolabbi múlt iránt – és persze agglegény mivoltuk is. János az 1923-ban megjelent „Attila városa” című kis könyvében fejtegette, hogy a hun fejedelem városa a közeli Tápiószentmárton környékén lehetett, amiről az általuk elnevezett Attila-domb tanúskodhat. A testvérek régészeti munkásságát jól ismerték (és elismerték) nemzeti múzeumunkban is, így szakemberek vezetésével ásatásokba kezdtek. Alig néhány hónap után találtak rá arra az aranyszarvasra, amely a szkíta kori leletek egyik legértékesebb darabja, s egy fejedelmi személy temetési helyét valószínűsíti. Ekkoriban kerültek kisebb régészeti leletek a múzeum gyűjteményébe is. György és János neve máig szorosan összefügg a környező területek régészeti feltárásaival, hiszen nem csak anyagilag támogatták a munkálatokat, de elszállásolták a régészeket, munkásokat, s átmeneti helyet biztosítottak a
leleteknek.
A két testvér, amellett, hogy folyamatosan gyarapították, gondoskodni akartak a gyűjtemény
későbbi sorsáról, megőrzéséről. Agglegények lévén ugyan, Jánosnak volt egy Mária nevű
leánya. 1934-ben minden ingóságukat okiratilag neki ajándékozták, avval a záradékkal, hogy
ő a történelmi ereklyéket végrendeletileg, de legkésőbb hatvan éves korában örök letétként,
vagy végrendeleti hagyatékként a Magyar Nemzeti Múzeumnak juttatja. A tulajdonosok az
időtől fogva rendszeresen fogadták és kísérték végig az érdeklődőket a kúriában, a fennmaradt
vendégkönyv valóságos múzeum-történelem. A közeledő háborús front fenyegetése miatt az
MNM igazgatója, gróf Zichy István négy nyelven fogalmazott menlevelet állított ki. Ezek
közt orosz nyelvű ugyan nem volt, de óriási szerencsére az elsőként érkező szovjet
szálláscsinálókat egy művelt, franciául is beszélő hadnagy vezette. Az ő révén lett aztán
valamiféle „bumáska”, s bár a múzeumot meg-meglátogatták az „ideiglenesen” ideérkezők,
számottevő kárt nem okoztak. Ehhez persze kellett a két testvér határozott jelenléte, amivel
aztán a ’45 utáni „népharagnak” is gátat tudtak vetni.
A gyűjtemény egészére jellemző, hogy az egyes tárgycsoportok művészi értéke, súlya
mennyire kiegyenlített. Az ötvöstárgyak egy része: díjak, írókészletek, apróbb használati és
dísztárgyak a tulajdonosok állat- és természetbarát, vadász- és sportember voltát bizonyítja.
Értékesek a régi díszmagyar kiegészítők, ékszerek, találhatók ónedények, szignált ezüst-
tárgyak, versenydíjak. Férfiemberek otthonából nem hiányozhattak a fegyverek sem. Ezek
legértékesebb darabja egy 17. századból való, gyönyörűen díszített ún. csinka-puska. Párbaj-
ikerpisztolyok, céllövő pisztolyok, lőportartók, vadásztőrök mellett, nem utolsó sorban, pazar
mívű hidegfegyvereket is láthatunk.
Elmaradhatatlan „öltöztetői” egy otthonnak az üveg- és porcelántárgyak. Található köztük 18.
századi pohár, de vannak különleges, családi történetű darabok is. Érdekesek az
emlékpoharak is, mint a parádi, vagy a „Dobsinai jégbarlang” feliratú. A vitrinekben finom
csiszolású üvegkelyhek, vagy masszív fajanszkupák is helyet kaptak. A 18. sz. második
felétől jött divatba a használati darabok mellett a különösen megbecsült, díszes pipák
gyűjtése. Elhelyezésükre szépmívű állványokat, vagy pipatóriumokat készítettek, ahol a ház
ura és férfitagjai büszkén tették szemlére az értékes, különleges metszésű pipáikat. Ezekből is
gazdag kollekciót láthatunk. Külön csoportba rendezve címeres és monogramos pipák, a
család által használtak, tajtékból, agancsból faragottak. Itt őrzik a hajdan II. Rákóczi Ferenc
által használt pipát, amely egy bika és hat tehén árán cserélt gazdát egy családi üzletkötés
alkalmából. A kúriában látható festmények nagy része Pyrker János hagyatékából származik.
Nem mondható, hogy köztük kiemelkedő értékű darab lenne. Jobbára a 17-18. sz.
meghatározó művészeinek iskolájában vagy stílusában, másodvonalbeli mesterek által
készültek, de így is meghatározó elemei az egyes szobák s az egész múzeum hangulatának.
Bár a szomszédos Tápiószentmárton „lakója” volt, e múzeum őrzi az 54 versenyéből 54-et megnyert csodakanca, Kincsem néhány megmaradt relikviáját. Tenyésztője, Blaskovich Ernő a Reáltanoda utcában építtette a kedvesen romantikus szálakat is rejtő palotát, amelyben aztán később unokaöccse, az ifjabb Ernő 1945-ig szeretettel gondozta Kincsem és leszármazottai megszámlálhatatlan tárgyi emlékét, versenydíjait.
A háború után szinte nyom nélkül széthurcolt gyűjtemény tárgyaiból a két tápiószelei testvér
csak néhányat tudott megmenteni. Így látható most itt a csodakanca talán legértékesebb,
Goodwoodban nyert tiszteletdíja, ifj. Vastagh Györgynek a lóról készült kisbronza, Pállik
Béla korabeli festménye.
Találkozás:
Bp. Keleti pu., megváltott jegyekkel az utolsó kocsinál, a vonat 9:15-kor indul. Ha az
időjárás engedi, akkor leszállunk Farmoson, és onnan sétálunk át a múzeumba. (7 km.)
Vissza a Tápiószeléről 15:33-kor, vagy a 16:33-kor induló vonattal jövünk.
Túravezető: Vuray György